Művelt társai közt is szellemes, csínra törekvő nyers tehetségek közt is “elegáns poéta” tudott maradni. Szerette a vidámságot, a vadászat fárasztó gyönyörét, a gáláns udvarlást, a nyelvtanulást és olvasást, a toll szellemességét: a versírást. Minden sikerült neki: de ő önmérséklettel élt, tartalmasan, cifrálkodás nélkül. Olykor neki eresztette magát kedvének, s hosszas elmélkedés, készület és csínosgatás nélkül szórta verseit, nem vágyván arra, hogy versei nyomtatva legyenek, hogy neve a költők sorában neveztessék (Kazinczy). Tehetség nélkül azonban erre nem lett volna képes. Császár Elemér fejlettebb ízlésűnek tartja, mint Amadét, nagyobb tehetségűnek, mint Faludit, s mikor a költők sorában őt a prózaíró Báróczyval egy magasságba emeli, nem mulasztja el megjegyezni, hogy ha szerencsésebb körülmények között fejlődik, ha a francia fölvilágosodás költészete helyett a német szentimentalizmus vagy olasz dalköltészet hatása alá kerül, mindenesetre korának legkiválóbb költőjévé emelkedik. Miért nem lett azzá? Mert nem volt tudatos költő, csak játszott a tollal, “ingyen szerette” a költészetet: barátságból, időtöltésből, az életadta képzelet melegével, de a műkedvelők gondatlanságával. Nem érlelte meg gondolatait, nem kereste a költői formát, a belső szerkezetet; egyedüli elve az őszinte természetesség volt. Pedig jól ismerte a költői hatás csínját-bínját (Szira Béla).