A Reklámország peremén tagadhatatlanul önéletrajzi ihletésű könyv, amelyben az író izgalmas és sziporkázóan szellemes portrét rajzol generációjának – az első magyar yuppie-nemzedéknek – tagjairól. Az egyes szám második személyben fogalmazott mű reklámszlogen-gyártó főhőse kívülről, mintegy felettes énje pozíciójából ostorozza önmagát és kortársait, alapvető lúzerségük miatt. (Amit persze mi, „öregek”, egészen másképp látunk. Pontosabban, láttunk eddig.) Emberünk szűk, de irigylésre méltóan összetartó baráti körrel és harmonikus családi háttérrel rendelkezik. Látszólag semmi baj vele, és mégis. Néha kicsit rosszul érzi magát a bőrében, akárcsak a barátai. Talán az zavarja (őket), hogy túl könnyen pottyannak az ölébe (ölükbe) a dolgok. A többiek sorra el is „hullanak” mellette, megkötik kompromisszumaikat, föladják álmaikat, vagy ami még tragikusabb, sőt életveszélyes: képtelenek megalkudni a realitásokkal. Ő viszont ezerrel hajszolja az „igazit”: nőt, bulit, életcélt. Iszik, dohányzik, szív, csajozik (mindezt módjával és a leszokás feltett szándékával), több egyetemen bepróbálkozik (némelyiken a diplomáig is eljut), állandó időzavarral küzd és folyton „görcsöl”, mert képtelen megfelelni szülei (önmaga, barátnője) elvárásainak. Mindig a könnyebbik megoldást választja, még akkor is, ha ez a nehezebb. Általában rosszul tűri a konfliktushelyzeteket és a kudarcokat, amire megvan az ideológiája: császárral született, így már a kezdeti gyötrelmeket is megspórolta neki a sors (az orvos szikéje). Feltett szándéka, hogy megtalálja azt a keskeny mezsgyét, amelyen elegyensúlyozhat a happy end felé. A könyv végén a meccs döntetlenre áll. Domokos Gábor a felnőtté válás kalandregényének 21. századi prototípusát alkotta meg, méghozzá bravúrosan. Egyetlen szavát se lehet komolyan venni, mégis minden szava igaz. Százszázalékosan a mában él (szerző és főhős egyaránt), hasonlatait, metaforáit a televíziós tömegkultúra (főleg a reklámok és a sorozatok) világából veszi. Szinte szégyenke