Ezeket a verseket egy 16-18 éves fiatalember írta. Ez a tény magában is elég arra, hogy az olvasó jobban odafigyeljen, hisz húszon aluliak kiadható köteteket meglehetős ritkán produkálnak. Fábri Péter most kirajzolódó, vonzó egyénisége azonban ettől függetlenül is figyelmet érdemel. Ennek a fiatalembernek célja van, sőt társadalmi célja. Soraiban egészségesen fiatalos lázongás feszül, mert nem akar megrekedni sem közönyben, sem cinizmusban. Komolyan készül vállalt feladatára – mindezt anélkül, hogy a nagyképűség, a prófétáskodás pózait öltözné föl. Pátosz helyett inkább választja a pontos fogalmazást, kinyilatkoztatás helyett az iróniát, sőt öniróniát. Verselése szokatlanul könnyed és pallérozott, fogalmazása világos és fordulatos. Rászolgált mindenképpen, hogy szeretettel és nagy reménykedéssel indítsuk útjára. „Oly korban éltem én e Földön …" – mondta Radnóti. Én a magam tizennyolc évével inkább kérdezhetnék: Milyen korban fogok élni én ei Földön? (Sőt, e földön, itt, Magyarországon.) Olyan korban, amelyet már az én létem is formál. Meg kell hát tanulnom tudatosan formálni ezt a kort, vagyis első lépésként önmagamat. Persze ezt megállapítani művészetnek kevés lenne. De ha az átalakulás-átalakítás folyamatát sikerült megragadnom, akkor az sikerült, amire törekedtem. Mert minden változás új változások lehetőségét hordja magában, és így válhat tetté a puszta szó. És én nemcsak beszélni akarok. (Fábri Péter)