A parasztok az 1890-es évek norvég irodalmában mind nagyobb és nagyobb szerepet kezdtek játszani. Ennek oka főleg abban rejlett, hogy az erőteljes nemzeti érzésű, norvég írók maguk is legtöbbnyire parasztcsaládból nőttek ki és bennük látták az idegen hatástól mentes, szinte érintetlen nemzeti őserőt, mely kell, hogy Norvégia teljes függetlenségét kivívja. De egyidejűleg a norvég parasztok nyelvéből, azok tájszólásaiból értékes kincseket merítettek az új norvég irodalmi nyelv megteremtéséhez. Hans Aanrud (ejtsd Ónrud, sz. 1863) könyveiben a svéd határ felé néző hegyek és völgyek lakóinak életét, szokásait írja le könyveiben. Maga Aanrud is paraszttanyán született, az illatos legelőiről híres Gaus-völgyben, ahol még ma is áll szürke faházaival az ősi Aanrud-tanya. Mint serdülő gyerek apjának a libáit és kecskéit őrizte s úgy került azután a lillehammeri latin iskolába, majd az oslói egyetemre. Azonban egyetemi tanulmányait sohasem fejezte be, hanem újságíró és színházi kritikus lett. Aanrud a humoros, jókedvű norvég írók közé tartozik, akik mosolyogva nézik az emberek sürgésforgását, akik sohasem haragszanak. Ahány arcképét csak láttam, — kivéve Gulbransson karikatúráját, — mindenütt derűs mosoly játszadozott a szája körül. Ilyen derűs, csendes, mondhatnám mikszáthi mosoly jelenik meg minden írásában. A Téli Éjszakában megmutatta Aanrud, hogy komor, tragikus tárgyat is művészettel tud feldolgozni. Azonban igazán mégis csak akkor érzi jól magát, ha olyan alakot rajzolhat, mint az öreg Jens, aki be-beruccan a városba, hogy kedvére teleigya magát, hogy egy átalag pálinkát és részeg cimborákat hozzon haza, akiket azután harcias leánya, Jensine szokott kiverni a házból. (Leffler Béla)