Megesküdtem, hogy soha többé nem lépem át ennek a palotának a küszöbét. Hogy soha többé nem hódolok be apámnak. De mégis visszahurcoltak ebbe az aranykalitkába, ahol az uralma alatt görnyedek egy olyan sorshoz láncolva, amely elől oly sokszor menekültem. A testem az övé, hogy összetörje; a mágiám az övé, hogy a szolgálatába hajtsa. És bármennyi éjen át álmodom is arról, hogy Dacre áttöri a palota kapuit, és kimenekít a sötétségből, az álmok mit sem érnek egy király kapzsiságával szemben… Még ha a társam el is jön értem, és megszabadulok apám markából, nem tudom, marad-e bármi belőlem, amit érdemes lehet megmenteni. A királyság haldoklik. A föld kiszárad az elorzott mágia súlya alatt, és apám uralma nem érhet véget vérontás nélkül. De túl sokáig éltem már a sötétben. És nem arra születtem, hogy elhervadjak – hanem arra, hogy lángra lobbanjak.