"- Ki kérdezett? Tréfálva szólt rám valaki, mikor beszélni kezdtem - idejövet, az utcán láttam valamit, és eszembe jutott, hányszor volt ez már így és mindig hiába... pedig milyen egyszerű a dolog! Nekem mindig az volt az érzésem, hogy csak akkor kellene... - Ki kérdezett? Így szakított félbe tréfából valaki: de én meghökkentem, és komolyan elhallgattam, és nem tudtam folytatni. Mi történt velem? Aztán nógattak, hogy hát mit akartam mondani, hiába... egyszerre nevetségessé és értelmetlen ostobasággá vált az egész. Sokszor vagyunk így mondásokkal. Évtizedeken át mondjuk "jó napot!" és "ajánlom magamat" és "egészségére" és "van szerencsém" - és egyszer, évtizedek múlva, odafigyelünk, hogy mit jelent a szó - s hirtelen, mint most is, szakadék nyílik meg a szó alatt - s a szakadékon át a köd és káosz - egy pillanatra az élet szörnyű értelmetlensége. - Ki kérdezett? Igaz is - ki kérdezett engem? Hogy van az, hogy erre még sohase gondoltam? Soha senki se kérdezett, írtam és beszéltem és ágáltam s hadakoztam - véleményem volt errõl, meg amarról - szóltam életről, halálról, szerelemről, költészetről, magamról, gyerekről és asszonyról és cserebogárról... ügyeltem alanyra és állítmányra, lenge jelzőre és komoly főnévre, rideg számnévre, igekötőre és névutóra - ütemre és rímre -, hogy érthető és világos legyen, amit mondok: egyetlen helyes formája a gondolatnak, hogy könnyen fogja fel s el ne veszítse többé, akit megajándékozok vele. Feladványokat oldottam, csomókat vágtam ketté, erőlködtem, hogy közelebb jöjjek kezdethez és véghez, a két pólushoz, hol még nem járt sarkutazó... De ki kérdezett?" (részlet)