A szerző új könyvében elmélkedő emlékképek lírai bázisán bontja ki azt az új filozófiát, mely szemléletesen írja le a társadalmi morál búgócsigájába juttatott ember sorsát. Mindezt a műfajok sokféleségének alkalmazásával, versekkel, filozófiai esszékkel, életképekkel idézi fel, elkalandozva a múltba, és elérve a jelenbe. De miről is van szó? Hát arról, hogy mit művelhet az emberrel, az „én-csírával” a nevelés és a társadalmi morál, miért is van oly sok „ressentiment ember”… aztán jönnek a tűnődések Széchenyivel, akinek filozófiai, pedagógiai munkásságát – szégyenszemre – alig ismerjük. És ha már belemerültünk a különféle korszakokba, akkor feltehetjük azt a kérdést is, hogy „Krisztus talán szívesen élt ott és akkor”? A végpont azonban – sajnálatos módon – nem más, mint a „búgócsiga”, melyet ki tudja, mióta tapostatnak sok-sok „Senki-sorsú” emberrel. Ha a kedves olvasók is részt vesznek az elmélkedésben, megtudhatják ezt – és azt is, hogy a Nietzsche által egykoron felvázolt „modern elsötétedés” mely stádiumait tapossuk éppen, és miféle „morálfenyegetettségekben” élünk, milyen „értékeket” hordoz ma magában az éppen aktuális „morálkínálat”, és mi az a „morálintenzítás”. Számtalan szükségszerűen megjelenő új fogalom, úgy mint a „show-morál”, „show-műveltség”, „diktátum-morál”, „libidó-morál”, „libidó-tudat”, vagy a kulcsfogalomnak számító „tudatos nem-éntudat” jeleníti meg azon emberi jelenségeket, melyek által bepillanthatunk a XXI. századi ember, úgymond „hétköznapi nihilizmusába”. De nem mehetünk el a Nietzsche által kreált „filozófiai nihilizmus” fogalma mellett sem, mely megvalósulása magában a filozófiában, a filozofálásban is súlyos rombolásokat végzett. Az öntudatlanná vált – vagy tett – emberi immanencia-tagadások (például a szeretet vonatkozásában) lényegében egy olyan mentális-etikai „poszt-állapotot” idéztek elő, mely már leginkább csak „posztnihilistának” nevezhető. Így válhat – ad abszurdum – a szürrealizmus is hétköznapi viselkedéssé. Nem lehet más me