Egyetlen hatalmas monológ az egész könyv: egy ember fejébe zárva, mindent az ő éhségtől és a folyamatos művészi kudarctól szenvedő teste és lelke torzító tükrében látunk. Látjuk, ahogy bolyong Oslo utcáin, közterein, parkjaiban, temetőiben, bazársorain, kikötőjében, pályaudvarán, nyomorúságos padlásszobákban, zálogházakból ki és be, ül a rakodópart alsó kövén, éli egy félig-meddig hajléktalan, ide-oda sodródó ember életét, és mindeközben bámulatos érzékenységgel rögzíti folyamatos éhezéstől meggyötört idegrendszerének minden egyes rezzenését. Ibsen, Strindberg és Csehov kortársaként Hamsun egy egész leendő évszázad hajléktalanjait, kivetettjeit, kivándorlóit és bevándorlóit, idegenjeit tudta megírni jövőbe látó erővel. A regényt színpadra író drámaírónak nem kisebb a feladata, hogy megőrizze ezt a szubjektív hangnemet, a már-már paranoid és rögeszmékkel teli egyes szám első személyt, és ugyanakkor élvezetes, színes, abszurd, katasztrofálisan tréfás jelenetekben mutassa be egy nem csak kenyérre, hanem sikerre is éhező fiatalember odüsszeiáját hazája fővárosában, Kristianiában, és a saját megsebzett lelkében. (Forgách András)