Ebben a poszthumusz kötetben Móra Ferencnek néhány előadását, kisebb rajzát és elbeszélését kapjuk, csupa olyat, amely parasztokról szól. Ezek az írások nem túlságosan mélyek és nem is gazdagok, sok bennük a túlhigított apróság, az ismétlés, a hatásos ötletek újból meg újból való kihasználása. De ezek a darabok is, mint Móra kisebb munkái általában, azzal az egészen egyéni férfi-bájjal ékesek, amely Mórának szinte ellenállhatatlan ereje, attól a méztől édesek, amely csöppentve csurran minden Móra-sorból. Ezzel a mézzel keni az író annak a csészének a peremét is, amelyből a szociális vádak ürmét itatja az olvasóval... Az új kötet egyébként megerősít a Móra tisztes történeti szerepéről formált régi véleményünkben: oly korban, midőn az urbánus, progresszív írásforma hitelét vesztette a tradicionálisat és vidékit favorizáló irodalomban, ez az író a maga tradiciósan magyaros formáiban sok mindent közvetített a nemesebb progresszió mondanivalóiból. Ez egyik titka jobbra-balra egyként érezhető sikerének is - írja a Nyugat recenziója 1935 augusztusi számában a könyvről.