A körúti nagykávéház Nagy Lajos új könyvében nem az ügyesen választott kulissza, vagy a hatásosan díszletezett színpad, mely a tartalmat hivatott pótolni. Nem is a rozzant hajó, amelyre a régi haragos felzsúfolta összes ellenségeit, hogy egyszerre süllyeszthesse el valamennyit. A «Budapest» itt az egyre talajtalanabb kispolgári osztály szívkamrája, ahová azért kerültünk, hogy meghalljuk a fütyülő szisztolékat és az egyre hosszabb diasztolékat. Az akadozó ritmust és a kihagyó lélekzetet. Mindezt azonban már nem gyilkos pamfletbe oltott orvosi bulletinekben tálalja az író, – inkább Pantagruel bő hahotájával, jókedvűen vaskos esetekben, fantasztikus egzotikumok csemegéivel, tengerfenéki nyomástól eltorzult példányok inyenc leírásával, földrajzi könyvek objektív beszámoló módján, majd megint hatalmasat nevetve a Ciklopok társaságán, (akik nem óriások, csak egyszerű kávéházi ujságcsonkítók). A nyersanyag szédítő gazdagságában jóformán mellékmondat jut csak a titokzatos hét kártyásnak, akik az öldöklő csata után mind a heten nyereséggel kelnek fel az asztaltól, – Peturnak, a költőnek, akit nem vehetnek meg a gazdagok, de a szegényeknek sem adja el magát, – a takaréki könyvelőnek Kiskunhalomról, aki kéthetenkint azért jön fel a «Budapest»-be, hogy itt a toalettet használja. És Szilviának, az utcalánynak is a lába villan csak meg a szoknya hasításában, Dobosinénak, az úrinőnek árfolyamára közvetett számítással jöhetünk rá, Verőnek, a nagy liberális publicistának csupán komplett reggelijénél statisztálhatunk. Valamikor átkot mondó ókori prófétává vagy szélmalmoknak nekirohanó Don Kihóttá gerjesztették volna Nagy Lajost ezek az alakok, most villámgyorsan és oly hűs-jeges vízzel csúsznak le a torkunkon, mint az osztriga. Szín, fordulat, figurák, megfigyelés, – buján osztotódó halmozása az anyagnak. A lexikoníró elragadtatott szédülete ez: a Mont Blancba és a Piros és fehér rózsa harcába egyszerre haraphat bele. (Illés Endre)