Wilde esztétikájának két nagy alapgondolata van, amelyek nemcsak logikailag, hanem fejlődéstanilag is szerves kapcsolatban vannak egymással. Az egyik az, hogy a Művészet semminő formában nem tapadhat az Élethez, nem szolgálhatja, nem másolhatja, hanem ellenkezőleg az Élet az, amely szolgája és másolja a Művészetet. Wilde mestere volt a párbeszédnek, és ez abból a tehetségéből is származott, hogy elragadóan tudott beszélni. Ebben Voltaire-re emlékeztetett, akiről azt mondják, hogy még sokkal jobban beszélt, mint ahogy írt. A beszélgetés, úgy látszik, jobban kielégítette, mint az írás - ez egészen őszinte érzése lehetett - mert az író nem látja a közönséget, nem hat reá közvetlenül s ez nagyon fáj azoknak az íróknak, akiknek színészi hajlandóságaik vannak. Pedig az írók nagyrésze ezek közé tartozik. Wilde, amint a tanulmányaiból kitetszik, elméletileg is nagyon tisztában volt azzal, hogy minden művészben van valami a színészből és ő a gyakorlati életben sem titkolta azt, amiről elméletben meg volt győződve. Ez a kötet remek példája Wilde előadói készsége írásbeli megjelenésének. Nagy műveltségről, esztétikai kérdésekről ma is érdekesen ír, hiszen már a rómaiak is tudták: Ars longa, Vita brevis...