1913-ban a Nobel-díjak bíráló bizottsága az irodalmi díjat a szinte biztosra jelölt stájer Roseggerrel szemben az indus Rabindranath Tagorénak ítélte oda. A költő nevét ugyanis Európában akkor még alig ismerte valaki. Mindenki kíváncsi volt a költő irodalmi munkásságára, elsősorban arra a kötetre, mely állítólagos kiválóságával megszerezte neki a legnagyobb és legmegtisztelőbb európai pályadíjat. A „Gitanjali” volt ez, lírai költemények, nevezetesen Bráma vallása szellemében irt áldozati énekek gyűjteménye, mely a bengál eredetiből fordítva, a költő saját, mesteri prózafordításában angolul 1913-ban jelent meg. Ugyancsak a költő saját prózafordításában megjelent a Kertész-ciklus (The Gardener, songs of life and love), az előbbivel ellentétben Rabindranath Tagore világi dalai, melyeknek tárgya az élet és szerelem. A két kötet Tagore lirai munkásságának legértékesebb terméke s amannak zsoltármélységű vallásos költészete, emennek megragadóan meleg, közvetlen, színdús és hellyel-közzel csipkefinomságú dalai a világirodalom legnagyobb lírikusai sorába emelik szerzőjüket - írja bevezetőjében a kötetről és szerzőjéről fordítója, Zoltán Vilmos.