A legnagyobb német prózaíró utolsó befejezett regénye a Doktor Faustus. Az író A doktor Faustus keletkezése c. esszéjében világosan kifejti létrejöttének okát és elérendő írói célját. A kort kellett benne megírnia, a második világháború korát és előzményeit, a modern művész és művészet útvesztését az emberi tartalmait elpusztító európai kultúrában. A művész léte és helyzete a polgári világban az írónak ötvenéves koráig egyik fő problémája (Tonio Kröger; Halál Velencében; Tristan). A Faustus címszereplője, Adrián Leverkühn esetében azonban már nemcsak egy művész sorsáról van szó. A regény narrátora, a kaisersacherni klasszika-filológia tanár, Serenus Zeitblom 1943 tavaszán fog hozzá elhunyt barátjának, Adrian Leverkühn, a nagy zeneszerző életének elbeszéléséhez. Ennek a kicsit túl precíz, de őszinte és becsületes embernek parodisztikusan körülményes stílusában jelenik meg a német nemzet sorsát jelképező életrajz, melyben Adrian, a nagytehetségű zenész az ördöggel köt szövetséget s a démoni hatalmaktól meggyötört, önmagukat kétségbevonó alkotások sorát létrehozó művész jelképeként, a jelképezett néppel együtt hanyatlik a kárhozatba, a pusztulásba. Mann kívülről szemléli hősét és szülőhazáját - akkor négy éve a németek ellen harcoló Egyesült Államok lakója - s ez adja meg számára a távlatot, melyből hazaszeretete és népe korábbi nagy alkotásainak tisztelete ellenére kegyetlen őszinteséggel ítéli meg őt is elüldöző honfitársainak sorsát. A regényben teljesen lemond a németek jövőjéről. Körülnézve a jelenkori történet - a második világháború végének katasztrófális körülményei között - Goethe angyalok-kimentette Faustusával ellentétben a késői Faust-nak, Adriannak nem ad feloldozást: Leverkühn elkárhozik, mert bűneit, démoniáját, gőgjét és embertelenségét a 20. század közepén nem volt, aki megbocsássa. (Legeza Ilona)