Az I. világháború előtti korszakból való Thomas Mann-regény még a Királyi fenség (Königliche Hoheit, 1909), ez a „regényformában írt vígjáték”, amelyet annak idején Thomas Mannhoz méltatlannak, sekélyesnek ítélt a kritika, holott itt is az ismerős problémáról van szó, csak mesés komédiába transzponálva. A képzeletbeli operetthercegség magányos uralkodója, Klaus Heinrich öntörvényű egyéniség szeretne lenni, egyszerűen szólva élni szeretne, de szerepet kell eljátszania, a „királyi fenség” szerepét, azaz olyannak kell lennie, amilyennek elvárják tőle. Ironikus módon itt a „művészi” produkció alkotja a közösségi élet oldalát és a magánszféra felel meg a romantikus individualizmus hagyományának. A befejezés, megintcsak ironikus érvényűen, összebékíti a két oldalt - dehát egy operett vagy vígjáték hogy is lehetne meg happy end nélkül?