A nem hagyományos életrajz csupán egy epizódot villant fel Goethe életéből: egykori szerelmének, Lotténak kései weimari látogatását. Goethe róla mintázta a Werther-regény híres nőalakját. Az epizód csak ürügy arra, hogy az író Goethe portréját felvázolhassa. A megoldás módja különleges: környezetének ismert alakjai vonulnak fel szemünk elött (Riemer, Goethe titkára, Adele Schopenhauer, a híres filozófus húga, August von Goethe, az iró fia). Vallomásaikban szubjektív önarcképet festenek magukról, és egy-egy vonással élesebbre húzzák Goethe portréját is. Ennek a folyamatnak végső állomása Goethe megjelenése a színen a 7. fejezetben. A vallomások és önvallomások tükrében igen sokrétű és bonyolult arcképet kapunk a 67 éves költőről. A portré a szubjektivitás torzítása révén az istenítő felnagyítás és az emberi gyarlóság szélsőségei között ingadozik. Bemutatja a költő önző, zsarnoki vonásait, különcködéseit, pedantériáját, modorosságra való hajlamát, apolitikus visszahúzódását, elszigetelődését, művészi kételyeit, de Goethe rezignáltságában, ironizáló hajlamaiban, vívódásaiban nem nehéz felismerni magának Thomas Mannak belső tépelődéseit. (Így válik a kitűnő Goethe-portré egyben Thomas Mann áttételes önarcképévé.) A németség kérdése, a nagyság-emberi gyengeség, a művész-polgár viszonya az írót és egyben a 20. századot foglalkoztató sorskérdések. Ezáltal nő túl a mű az életrajzi kereteken, és válik aktuális regénnyé. Végső kicsengése is túlmutat a Goethe-kor keretein, és a 20. század fontos gondolatát fejezi ki: az emberi gyarlóságok és áldozatok mind jelentéktelenekké válnak, amikor az író művészetével nem egy önző célt, hanem az emberiség ügyét szolgálja. "Én vagyok az égő gyertya, amely feláldozza testét, hogy a világosság ragyogjon" - hirdeti a humanista gondolatot Goethe szavaival Thomas Mann 1939-ben, a fasizmus elsötétülő ege alatt. Ez a humanista gondolat, valamint Mann lebilincselő elbeszélő stílusa, mély életbölcsessége teszi a művet mai olvasó számára is izgalm