Anno Domini 1242 nyara. Az egy évig király nélkül maradt országban tombol az erőszak. Felvidék hírhedt rabló bárója, Berencs nembeli Miklós rajtaüt a Pozsony megyei harcokból hazafelé tartó benei veteránok csapatán, és mindenüket elrabolja. A férfiak járommal a nyakukban, kötélre fűzve indulnak az örökös szolgaságba, asszonyaiknak pedig még rosszabb sorsot szán a mohó nagyúr. A tatár háború poklát túlélő íjászok veszteségekkel ugyan, de kiszabadulnak, rettenetesen visszaütnek, és a végsőkig megalázzák a rabló bárót. Falujukba visszatérve megveszik az egyszer majd jólétet hozó marhagulyát, és látszólag minden rendben is van, de a Berencsek ura újra lecsap… Az elkeseredett, kirabolt pásztorok, halászok nem tudnak belenyugodni, hogy egy báró bármit megtehet ellenük, de ha visszavágnak, az ország nemessége fordul szembe velük. „Szolga nem emelhet kezet főrangúra, és ha mégis, rettenetes halált kell halnia!” Egy lehetőségük van kitörni a szolgaságból: ha királyuk szolgálatába állva úgy küzdenek, ahogy még soha, hogy a szabad lándzsanemesek, a legkiválóbbak pedig a serviensek, a királyi vitézszolgák közé emelkedhessenek. Ha mindez sikerül, egyenlők lesznek bárkivel. Kifosztva, egy éhező ország közepén kell fegyvert, páncélt, lovakat szereznie Ladosnak és Elsének, Kerecsének pedig katonát faragni a parasztfiatalokból azokkal az embertelen módszerekkel, amit mongol uraitól tanult. Aki ezt a kiképzést túléli, az katona lesz, de vajon hányan élik túl? IV. Béla király 1242 őszén hadba indul, hogy visszavegye Harcias Frigyestől a tőle kizsarolt megyéket. Elégtételként a tavasszal felprédált Pozsony vármegye ura, Hont-Pázmány Ehellős is rajtuk csaphat, Bécsig dúlja az osztrák hátországot. Levente a király parancsait teljesítve Frigyes országát járja, majd egy zsoldos csapat tagjaként bejut Sopronba. Kockázatos tervet eszel ki, hogy benei társai segítségével utat nyisson a városba, de az elgondolások ritkán sikerülnek úgy, ahogy szeretnénk. Az ostromra érkező seregben ott tal