A tatárjárás (1241–42) Magyarország történelmének egyik legnagyobb pusztítása, nemzeti tragédiaként került be a történetírásba és a köztudatba. A legújabb kutatások ugyanakkor arra is engednek következtetni, hogy a tragédia nem volt olyan nagymértékű, mint eddig hittük. A dúlás után hazatérő IV. Béla bár megfogyatkozott, de semmiképpen sem megtört népet talált a Kárpát-medencében. Magyarország hadereje olyannyira erős maradt, hogy a király a „második honalapítás” mellett agresszív, terjeszkedő külpolitikát, többfrontos hadjáratokat folytatott. Országunk a tatárjárás iszonyata után is a térség meghatározó nagyhatalma maradt. Urbánszki László IV. Béla uralkodásának ezt a második, tatárjárás utáni küzdelmekkel teli korszakát örökíti meg regénysorozatában. Történelmi tanulmányainkból tudjuk, hogy II. (Harcias) Frigyes osztrák herceg 1241-ben kizsarolta a mongolok elől menekülő királyunktól három határszéli megyénket. Nem annyira közismert azonban az, hogy Frigyes, kihasználva a kivérzett ország gyengeségét, 1242 tavaszán lerohanta Pozsony vármegyét. IV. Béla ekkor még Dalmáciában tartózkodott, a megye nem számíthatott külső segítségre. A reménytelen helyzetben lévő Hont-Pázmány Ehellős megyésispán, a hatalmát és övéit féltő nagyúr minden lehetőséget kénytelen kihasználni védekezés közben. Nemtelen, sőt aljas dolgokat is el kell követnie, sok szenvedést bocsátva arra a népre, amelyet meg akar óvni, hogy reménye legyen a győzelemre. Hajnalig imádkozva bánja bűneit, melyeket újra meg újra elkövet, hogy népét megvédje. A regény a mongol kivonulást követő hónapokkal folytatja a szerző előző, Vérszagra gyűl című kötetének történetét. Bene falu élethalálharcának veteránjai, boldogulásukat keresve a Felvidékre mennek, ahol újra harcba kényszerülnek. Ezúttal láncpáncélos, majdnem sebezhetetlen óriásokkal kell viaskodniuk, bár ők csak élni akarnak. Látszólag védtelen embereket is harcba kényszerít szeretteik halála, és újra bebizonyosodik, hogy a „veszett farkasként küzdő paras