Már az is elég rossz volt, hogy a nővérem esküvőjén egy álbarátommal kellett részt vennem, de amikor ez az álrandi egy órával a szertartás előtt cserbenhagyott, azt hittem, vége az életemnek. Senki sem viseli olyan rosszul a csalódást, mint az anyám, és én már ezer okot adtam neki, hogy azt kívánja, bárcsak meg sem születtem volna. Éppen ezért, amikor a buszmegállóban egy véletlenszerű idegen ült mellettem, ropogós öltönyben és megnyerő mosollyal, mintha maga az Isten hallotta volna meg szomorú imámat, nem vesztegettem az időt, hogy sietve alkut kössek az ördöggel: Egy éjszaka az ő idejéből, cserébe a pénzért, amim nem volt. Olyan egyszerűnek hangzott. Könnyűnek tűnt… bárcsak a készpénz lett volna az, amit Fraser Scott akart az éjszaka végén. Egy olyan férfinak, mint ő, az intenzív szürke szemével, kőkemény izmaival és nyilvánvaló sármjával, nem volt szüksége a pénztárcája megtöltésére. Nem volt szüksége semmire, amit én hajlandó lettem volna szabadon felajánlani. Mire az egész véget ért, Fraser valójában engem akart… És kiderült, hogy Fraser nem az a fajta ember, aki úgy lép ki egy üzletből, hogy nem kerül ki győztesen.