Abban a kerületben, ahol élek, van egy szép zöld park. Ebben a parkban szoktam naponta háromszor sétáltatni Lujzát, a kutyámat, és ha van időm, leülök nézelődni. Fél óra alatt elvonul a szemem előtt a környék lakosságának teljes keresztmetszete, járó-kelő emberek, fiatalok és idősek, gazdagok és szegények, jókedvűek és haragosak, szóval boldog, boldogtalan. Jó megfigyelő vagyok, és igen érzékeny. Néha annyi idő elég, hogy belelássak valaki lelkébe, amíg átsétál a parkon… Édesanyám könyvtáros volt, így gyerekkoromban, miközben őrá várakoztam, „kiolvastam” egy teljes gyerekkönyvtárat. Ott ivódott belém a mesék iránti vonzalom, ami felnőttként is velem maradt. De ma már nem a tündérkertek aranyhajú királylányai érdekelnek, hanem a valódi emberek. Üldögélek a juharlevelű platánok alatt, és figyelem őket. Hallgatom, miről beszélgetnek, elképzelem, milyen lehet az életük, mire gondolnak, kihez sietnek, mi után vágyakoznak. Hiszen minden pillanatban íródik körülöttünk egy igaz mese. S annak, aki figyel, megnyílik a teljes mesekönyv, és a sok bátor hős között felfedezheti önmagát. Az eredetileg újságíró szerző egy napon úgy döntött, hátat fordít teljes addigi életének, kiszáll a pokolba kívánt mókuskerékből, és elindul, hogy megkeresse a valódi vágyaihoz elvezető saját útját. Tervét tett követte, így történt, hogy mindent hátrahagyva először Buenos Airesbe repült fél évre, argentin tangót tanulni, majd végiggyalogolt a nyolcszáz kilométeres zarándokúton, az El Caminón. Ezután vett teljes fordulatot az élete. Első regényében, amely rövid idő alatt bestseller lett, az El Camino csodáját írta meg, később könyv született a Buenos Aires-i kalandról, majd újabb és újabb, egy időben külső és belső utazásairól is, Indiába, Mariazellbe, Indonéziába, Thaiföldre. Életvezetési tanácsadóként – és persze középkorú nőként – hiteles képet festett a fiatalabbra lecserélt feleségek világáról, a hitelcsapdából kiutat kereső, munkanélküli magyar zarándokról és a kátyúba került életek hátteréből kirajzolódó, megrázó történetekről.