A huszadik század nagyon misztikus. Miért? Mert boldogtalan, nagyon boldogtalan. „A miszticizmus – írja Cousin – az emberi ész kétségbeeséséből folyó cselekedet.“ Az egyéniség megint nem élheti ki önmagát. Kerülő úton keresi a kielégülést, az érvényesülést. Miben higyjen? Mit valljon? Hová fusson? Attól az idegen látványtól, melyet nem érthet meg, önmagába fut vissza, a rejtély elől a rejtélybe. Csak a középkorban pompázott ennyire a misztikus rózsa, mikor épp ily egységesítő elv uralkodott, mely az egyéniséget összezsugorította és megsemmisítette. Akkor az egyház nevelte a misztikusokat. Ma az állam. Akkor a kolostorokból indultak ki. Ma a kaszárnyákból. Az előző századok legbecsesebb értékének, a haldokló egyéniségnek jajszava a miszticizmus. Mielőtt elpusztul, még valami csodát művel, azzal az erejével, mely sehol se nyilatkozhat meg, megöli az élőket, feltámasztja a halottakat, az ébrenlétet álommá, az álmot ébrenlétté varázsolja, a számára ellenséges valóságot megmásítja, erőszakosan. Boldog korokban nincsenek misztikusok. Innen magyarázhatjuk azt is, hogy a csodák világa annyira érthető mindnyájunk számára, kik ma élünk és a szellemek beszédéhez nem kell széljegyzet. Tapintjuk, ízleljük, szagoljuk a kisérteteket, az író nyílt kérdésül hagyhatja, mint válik a lehetetlen lehetővé. (Kósztólányí Dézső) A kötet 16 magyar író 17 írását tartalmazza, köztük Kosztloányi mellett Karinthy, Babits, Csáth, Kaffka, Ujhelyi, Révész, Cholnoky és mások novelláit.