Jan Díte leghőbb vágya, hogy milliomos legyen, és ezért hajlandó keményen megdolgozni. Szüksége is van elszántságra, mert egy kisvárosi vendéglő pikolófiújaként kezd bele álmai megvalósításába. Egyre feljebb jut a vendéglátószakma ranglétráján, mert lehet, hogy időnként korlátoltnak, együgyűnek tűnik, de alapvetően talpraesett és kitartó fiú, aki ráadásul mindig jó érzékkel választ magának újabb és újabb mestert. „Jól figyeljenek arra, amit mondok!” - szól ránk időnként Jan, és mi figyelünk, mert érdekes és tanulságos dolgokat mesél, mert Jan nem csak a pénzt, a lányokat is nagyon szereti, és azok is szeretik őt, mert lehet, hogy nem egy dalia, de kedves, vidám és jól bánik velük. Telnek-múlnak az évek, egyre közelebb ér a náci megszállás, a világháború tébolya, de Jan rendületlenül követi a maga elé kitűzött célt. Nem érdekli a történelem, és ugyan a politika sem érdekli, de persze nem a maga ellensége, így aztán német nemzetiségű, sőt kifejezetten náci feleséget választ magának. Gyűlik, ha lassan is, de gyűlik a pénz… Hitler vereséget szenved, Jan pedig ügyesen sáfárkodik az elhurcolt zsidók vagyonával, végre milliomos lesz, és amikor beköszönt a béke, megveszi álmai szállodáját, ám nem sokáig örülhet, mert a hatalomra kerülő kommunisták első dolga az, hogy börtönbe küldik az összes milliomost… Hrabal 1971-ben, két hét alatt, szinte egy szuszra írta meg ezt a sodró lendületű és szókimondó monológot, amely csak 1989-ben jelenhetett meg eredeti formájában, és amelyet sokan azóta is az életmű leghrabalibb, legsikerültebb alkotásának tartanak, és nem is alap nélkül, mert az irodalom történetében ritkán sikerült még ennyi esendőségből, megalkuvásból, későn, nagy áldozatok árán leszűrt bölcsességből és derűből ilyen nagyszabású, pátosz nélkül is magasztos, mulandóságában is örök érvényű emlékművet építeni a XX. század emberének.