A költészet: megismerés, menekítés, elengedés és hatalom. Olyan vállalás, amely képes megváltoztatni a világot, felhívás az utazásra, lelki gyakorlat, a függetlenedés, a belső megszabadulás metódusa is. Minden vers egyedi és megismételhetetlen. A stílus pedig maga a személyiség, amely egyben kiindulópont is. Amikor a költő manírossá válik, abban a pillanatban megszűnik költőnek lenni. Dancs Szabolcs olyan karakteres alkotó, akiben ott pulzál a költészet mint a megnyilatkozás természetes tere. A költészet az a „hely”, ahol még minden lehetséges. Dancs szövegei magával ragadják az olvasót, és elemi tapasztalatokban gazdag, intuitív szabadversei, életképei széles horizontokat „kínálnak”. A résen át költeményeit egyszerre jellemzi a mozgalmasság és a mindenre kiterjedő, radnótis figyelem: „figyeld a résen át a tájat, / a nyers vidék fényeit, foltját: / kapcsold a végső hírcsatornád – / figyeld, a táj ahogy kifárad…” De az eltévedt világ őszinte féltése is ott lüktet soraiban: „…ma a világ vénáját tapintva keresed / a lelkiismeret / iramló rezdüléseit, miközben százzal, / majd a száz, végül az ezer / többszöröseivel / emelkedik hírenként / az embertelenség / éberen lüktető pulzusa”. A kötetet szimbolikusan lezáró fiatalkori színmű, A vén cserépkályha hagyatéka egy szórakoztatóan szellemes alkotás. Szegedi-Szabó Béla