Az irodalmi fordítás mindenkor nagyon hálátlan dolog, de Nietzschét fordítani valóságos önfeláldozás számba megy, különösen olyan irónak, a ki mint Wildner Ödön, már eddig is megmutatta s ezután bizonyára még inkább meg fogja mutatni, hogy jelentékeny önálló alkotásra is képes. Az eredeti a maga minden szabályon keresztülnyargaló, példátlanul egyéni nyelvével, sajátságos tónusával, a melyben minden egy-két hanggal magasabbra van hangolva, hosszú gondolatsorokat egyetlen formulába foglaló erejével, misztikus szinezetével a maga teljes valóságában visszaadhatatlan bármely más nyelven s ezeket a nehézségeket még fokozza a régieskedő bibliai stilus, a mely a fordítótól külön tanulmányt tételez fel. Nem csoda, hogy az a kisérlet, melyet egy-két év előtt egy másik iró tett (itt a kritika Fényes Samu első magyar Zarathustra-fordítására utal - a Kiadó megj.) a Zarathustra fordításával, csaknem teljes sikertelenséggel járt. Wildner fordítása azonban a lehetőség határán belül adja Nietzschéből azt, a mi egyáltalán fordításban adható. Ha csak egy pár lapot olvasunk is belőle, mindjárt meglátszik az a mély penetráczió, melylyel a fordító az eredetibe beledolgozta magát, a mi elvégre nem is csoda, hiszen a fordítás munkáját olyan beható tanulmány előzte meg, melynek eredménye egy eddig ugyan töredékben maradt, de ebben a formájában is nagyon becses Nietzsche-monographia lett. Nagy erénye a fordításnak az önmérséklet is, a melylyel a fordító tartózkodott még az árnyától is annak, hogy az eredeti és a fordított szöveg közé odaállítsa önmagát; ha már nem adhatja az egész Nietzschét, legalább egészen Nietzschét akar adni. A bibliai hangot nem mindig találja el tökéletesen, de ha le kell mondania arról, hogy pontosan visszaadja Nietzsche formáit, legalább a Nietzsche gondolatát adja vissza pontosan.