A középkori Margit-legenda 20. századi feldolgozása. A regény főalakja Jancsi fráter, a hajdani kertészfiú, s az ő sorsának tükre vetíti elénk az „Isten rabjainak”, a szerzeteseknek külön világát. Az író a regény minden alakját, a szerzeteseket, Margit királylányt is emberi közelségbe hozza, s a legenda szűkszavú adataiból eleven embereket teremt. A regény a 13. század Magyarországát, a tatárdúlás utáni korszakot festi meg a király apácalánya klastromában szolgáló laikus fráter naiv, üde, reális szemszögéből. Ebben a román kori díszletek között játszódó történetben a rabság metaforikusan is, valóságosan is összefonódik a transzcendenciaként értelmezett szerelemmel. Jelképteremtő eréllyel érvényesülnek benne a századfordulós gondolatok és motívumok (a szennyből kinövő liliom). Legeza Ilona ismertetője (legeza.oszk.hu): "Gárdonyi legismertebb és méltán népszerű regénye az 1900-as évek elején íródott. Az író érdeklődése ebben az időszakban egyre inkább a magyar múlt felé fordult; saját politikai, társadalmi és vallásetikai gondolatait ágyazta be a história jelmezébe, szimbolikusan, de az értők számára megfejthetően. A regény megírását gondos, forrásokat figyelembe vevő kutatómunka előzte meg. A Nyelvemléktár kötetei mellett egyháztörténeti munkákat, középkori névtárakat böngészett át, sőt a margitszigeti domonkos kolostor föltárt részeit is tanulmányozta, rajzolta és kiegészítette magának. Kitűnő beleérző készség pótolja a kissé vérszegény cselekményanyagot. Képzeletindítóan hozza elénk IV. Béla korát, a tatárjárástól a feldúlt és szétzilált ország életrendjét, a női és férfikolostorok belső világának különös, furcsa, ridegen szigorú rítusait. A könyv középpontjába állított szerelmi epizód: Jancsi fráter finoman festett vonzódása a király lánya, Margit iránt kevéssé sikerült, életesebbek Ágnesnek, Jancsi anyjának, Marceliusz, Jakab és Ábris barátnak portréi. A könyv legfőbb értéke kitűnő atmoszférateremtő ereje, melyhez elsősorban a szerző nyelvi leleménye, üdítő mesél