Balzac maga nevezte regényének hősét, Goriot apót "az apaság Krisztusának". A mű ma is úgy él a köztudatban, mint egy szenvedő, kiszolgáltatott, mártírumot vállalt apa története, a lányai által kisemmizett, őket mégis, az utolsó pillanatig szerető öregember regénye. Ilyenként szokás párhuzamba állítani Lear király-jal , Shakespeare drágájának hősével. Balzac azonban sokkal többet "titkolt bele" a regénybe, sokkal gazdagabbá, összetettebbé alakította azt, semhogy egyszerűen zseniális portrénak, egy egyetlen szenvedélyének élő ember átvilágításának láthatnánk. A mű szervesen illeszkedik az író hatalmas társadalomkritikai taplót felállító ciklusaiba, igen sok ponton kapcsolódik az Emberi színjáték más darabjaihoz, igazi megértéséhez tudni kell, hogy a magára hagyott Goriot apót egyedül szánó, temetésén egyedül résztvevő Rastignac más Balzac-regényekben a nagy karrieristaként szerepel, szalonok hőse, a legszebb nők kegyeltje, az élet igazi császára. Itt azok a vonásai állnak előtérben, melyek megmagyarázhatják, hogy e talán legfontosabb balzaci hős miért egyedül a leginkább komplex, jóból és rosszból legbonyolultabban "kikevert" alakja a szerző óriási ember-galériájának. Rastignac ugyanazon penzió lakója, mint Goriot apó, éles szemmel hamar észreveszi azt is, hogy miért nem viszonozzák, miért nem viszonozhatják lányai apjuk szeretetét, milyen társadalmi - kötelező érvényű - mozgások irányítják még a legkisebb, legmeghittebb sejt, a család belvilágát is. Ugyancsak a panzió minuciózus leírásából kapunk először képet arról a Párizsról, amely a további darabok legfőbb helyszíne, a ''nagy" társadalomnak mintegy szimbóluma lesz. A regény vége, utolsó jelenete a világ regényirodalmának legtávlatosabb, legsejtelmesebb zárásai közé tartozik: Goriot apót eltemetve egy egész világ temetődik mintegy el, Rastignac híres szavai a temető hegyéről látható esti Párizshoz: "Most mirajtunk a sor!" - nemcsak saját pályája további küzdelmeit jelzik, nemcsak kihívást jelentenek, de új világo