Sötétvörös, tompa arany gobelin, Európa XII. századának fordulójáról. Egymásba fonódnak az események, a súlyos faliszőnyegen mint az indák kapaszkodnak egybe a figurák százai, lassan egyetlen dermesztő gomolygás a látvány, a gótikus tornyok, a kietlen tájak mögött azonban egyszínű, távlattalan az alap aranyszíne. Árnyék nem vetül rá, s akármennyire is egyetlen megdermedt kavargást ábrázol a gobelin, a motívumok ezreivel, a minuciózus színárnyalatok karneváljával, a nagyítóval is alig észrevehető miniatür akciók tejútjával: a háttér aranya mindig föltűnik. A kép így magában áll, nem a valóság, hanem a festő műve. Nem vegetáció, amely eláraszt az élet őserdei dússágával, a színek harsogó fortisszimójával, hanem alkotás, nem a fékezhetetlen tenyészet, hanem a formáló, figyelmes kéz műve. Merev, mesés, az arany alapra árnyékot nem vető gobelin. Ragyogó regevilág a babonák tüzével és a hit édességével. Felcsillogó, pompázatos, parádés nyelv. Olvasója úgy merül el a csodálatos mesében, ahogy a középkorban a hideg cellák iniciálé-festő szerzeteseinek áhítatos horrorja és a verses regéket hallgató várkisasszonyok fogyhatatlan szomjúsága a színes, a mitikus élet képei után. (Thurzó Gábor)