Krúdy Kálmán a szabadságharc alatt „nyargonc” volt Görgey fővezér mellett, a szabadságharc után szökött katona, felkelő, álmok hőse, nemzeti rablóvezér, aki körülbelül egy évtizedre „veszélyeztette” az Ipoly folyó környékének és a mostani cseh felvidéknek a rendjét. Néha csak egymagában kalandozgatott, máskor negyven-ötven tagú banda élén jelentette a nemzeti bosszúállást az elpecsovicsosodott világban. Nemigen volt Gyarmattól Eperjesig valamirevaló nemes úrfi, aki darab ideig meg ne próbálkozott volna a szolgálattal Krúdy Kálmán betyárbandájában. Igen, Kandúrról és az ő titokzatos társairól szól ez a regény. Az álnevű nemes úrfiak, a reményvesztett öregek, a kiszolgált, hallgatag honvédek, a mindenütt lappangó üldözöttek, erdők, mezők, rejtekek széljárói, a felvidéki mondavilág mesealakjai a Kandúr társai, hogy minden álmot valósággá tegyenek, amely álmokról szüretkor, agarászaton, vadászaton, névnapon szokás csak beszélni; amikor feltűnés nélkül összejöhetnek a jó barátok; amikor csak jelentős tekintettel, de hallgatagon koccintják össze poharaikat, az égitájak valamelyike felé nézelődnek, hogy már ebből a hosszú pillantásból is megértse a magáét a beavatott, szavakat mondanak, amelyet nem ért meg a cselédség vagy az idegen… Titok, édes titok, bús sejtelem minden szüret, amelyen Kandúr előballag a hétszilvafák felől, és reményteljes kék szemével, bika komorságában, halállal való komaságával új híreket, friss reményeket, nagyot koppanó gondolatokat hoz a régiek helyébe. – Itt a Kandúr! – kiáltották még akkor is a jókedvű felvidéki urak a szüretelő asszonynépség megriasztására, amikor a „pajkos Krúdyt” már javában agyonlőtték a vadkerti csárda mellett a csendbiztosok, mert elevenen nem tudták fogságba ejteni...