A borítón mosolygó embert az elmúlt évszázad legszigorúbb magyar írójaként emlegették, és sokáig ritkábban álmélkodtunk azon, mennyi játék és gyöngéd művészi mozdulat van az írásaiban. Az új századforduló prózájában fedeztük föl igazán, milyen sokszínű hagyomány bontakozik elő Móricz Zsigmond novellisztikájából. „A hét krajcár, mellyel elindult, jelkép: az ő öröksége – mondta róla Kosztolányi. – Mindegyik krajcár jellemző írói elhivatottságára. Néhányat a gépfiókban lelt, a munka oltárszekrényében, egyet valahol elrejtve az üveges almáriom bűvös zugában, ahol a múlt emlékeit, az ereklyéket őrzik, kettőt az édesapjánál és édesanyjánál, az őseinél, akiktől származik, s az utolsót, a legértékesebbet egy koldustól kapta, egy magyar koldustól, aki poros országútjainkon reménytelenül ballag, a szenvedők szenvedőjétől, akinek cserében érte, ezért az egy krajcárért, mindörökre odaadta szívét és szavát.”