A keresztes hadjáratok előtt első ízben az Ibériai-félszigeten csaptak össze egymással keresztények és muszlimok, európaiak és arabok. A hódítók Afrikából érkeztek, átkeltek a Gibraltári-szoroson, és szélvész gyorsasággal hajtották uralmuk alá a vizigótok királyságát, mígnem Martell Károly Frankföldön, 732-ben meg nem állította előretörésüket. A keresztény menekültek csak az északi hegyek között leltek menedéket a hideg, barátságtalan völgyekben, ahol a tevék elpusztultak és a gyümölcsfák elsorvadtak. A mórok ezen területekre nem tartottak igényt, így a kialakuló egyensúlyi helyzet százévnyi békét, virágzást és kulturális egymásra hatást eredményezett. A vallási tolerancia, a művészetek és a tudományok fejlődésének időszaka köszöntött be az Ibériai-félszigetre. A IX. század elején, Szent Jakab apostol földi maradványainak megtalálása után azonban megerősödött a spanyolok keresztény öntudata, a XI. századra pedig közös kormányzás alá került Kasztília és Navarra királysága. A mór egység folyamatos bomlásával és az időközben meghirdetett keresztes hadjáratok ösztönző példája nyomán elkezdődött a muszlimok céltudatos kiszorítása a félszigetről. Ennek az egészen 1492-ig, Granada elestéig tartó háborúnak, a „reconquistának” az egyik legkiemelkedőbb, legtöbb legendával övezett alakja Rodrigo Diaz de Vivar, közismertebb nevén: El Cid.