Sírás, vallomás a Lila ákác. Szép Ernő ezen regénye talán a legművészibb, a leghibátlanabb. 1918-ban jelent meg a Pesti Napló hasábjain, majd 1919-ben könyv alakban. Osztatlan elismerés fogadta. A Nyugatban lelkesen köszöntötte a merőben más érdeklődésű és ízlésű fiatal Déry Tibor - s ez az elragadtatás később új árnyalatokkal gazdagodik majd Krúdy Gyula, Lengyel Menyhért, Hatvány Lajos értékelésében, akár a regényről, akár az abból készült színműről szólnak. Szép Ernőnek talán egyetlen művében sem sikerült olyan szétválaszthatatlanná összeolvasztania a maga kicsit léha­, cinikus, kicsit kíváncsi-ajzott, bágyadt-elhanyatló, érzelmes-bánatos, érzéki-játékos magatartását, s a belőle született pózt az első világháború előtti, a ferencjózsefi Magyarország egy rétegének rajzával, mint a Lila ákác-ban: tökéletes egyensúlyát, egységét teremtette meg egy életérzésnek és egy pontosan körülhatárolt életanyagnak. Az életérzés lényege, ahogy Déry Tibor írta, a „kielégítetlen, mert kielégíthetet­len vágy fájdalma”. (Réz Pál)