Móricz Zsigmond is beleütközött az élettel, a formákkal és önmagával való szüntelen küzdelmei során a történelembe. Nem a történelem romantikája csábította, mint legtöbb regényírónkat, még kevésbé a történelmi díszletek, - ő a történelemben is csillapíthatatlan igazság-kereső, a realitást keresi, nem színpadot lát benne s nem is körképet, hanem valamit, ami egykor valóság volt s amit neki újra valósággá kell tenni. Két embertípus áll szemben egymással, a legmagasabb fokra emelve: a lángelme két egymással össze nem férő típusa, a romboló és alkotó géniusz, Báthory Gábor és Bethlen Gábor. Báthory az elme nagyszerű villanásainak embere, tele nagy gondolatokkal, a fantázia sötét lobogásával; vannak pillanatai, mikor az emberi lehetőség legmagasabb magaslatára emelkedik s a nagyok legnagyobbika lehetne belőle, ha volna lelki ereje elgondolásainak megvalósításáért dolgozni. De hiányzik belőle az erkölcs fékje s az önmagán uralkodó akarat; labdája saját temperamentumának, tragikus, elkényeztetett gyermeke az életnek, aki nem tud ellenállni a nő, a bor, a felhevült indulat semmi kísértésének. Testi-lelki szépsége csúfos bukásban omlik össze, rövid fejedelemsége úgy vonul végig Erdélyen, mint egy megrendítően szép vihar, pusztulást hagy maga után, de otthagyja egy új fejlődés magvait is. Zseniális gondolataiból ami megvalósítható, Bethlen valósítja meg. Bethlen, az építő zseni, nem olyan színes és gazdag, nem olyan lobbanó fényű, de a következetes, makacs részletmunka embere, szeme mindig a feladatán, Erdély újjáépítésén, fejedelmi hatalmát nem önmaga, hanem nagy céljai javára gyakorolja, éjjel-nappal tervel, dolgozik, feláldozza nemcsak magát, hanem házastársi boldogságát is, hogy beváltsa, amit Báthory csak ígért és elképzelt: Erdélyt tündérkertté változtatni. Báthory tisztára keleti jelenség, olyan, mint egy kozák hetman, vagy tatár kán, Bethlen a keresztény kultúra terméke. Az előbbi szebb, dúsabb, izgalmasabb, az utóbbi a megnyugtatóbb. Az Erdély-trilógia a legnagyobb e