„Ahogy a nap rásütött, ezüstös fényben fürdött a hómező. Messziről, távcsővel egy sarki rókát pillantottunk meg. Vadászott. Óvatosan lépdelt, egyszer csak megállt. Fejét lehajtotta, majd egyik, aztán másik oldalára billentette. A hó fölött hallgatózott. Megfeszült a teste. Hirtelen, mintha rugó lökte volna ki, felugrott magasra. És fejjel előre, be a hóba. Csavaros mozgással egyre beljebb ásott, már csak a hátsó lába vége és a farka látszott ki. Majd ugyanolyan hirtelen kirúgta magát. Megrázta a bundáját. A szájában ott ficánkolt hosszú farokkal egy egér. Vagy cickány. Valami apró sarki rágcsáló. Cris rám nézett és nevetett. Ezüstróka, így hívom. Már sok vadászatát láttam, nem tudok betelni vele. Te vagy ilyen, Lora. Kecses, okos, erős, aki nem adja fel. Kíváncsi, figyel, befúrja magát az ismeretlenbe… hogy élve maradjon.«" Balyi Laura odüsszeiája nem csupán kalandos életút, sokkal inkább egy ember felnövekedése önmagához. Lora ma hetvennyolc éves. Vallomása nem is emlékezés, inkább valami emlékfolyam, ami kiárad, elönt maga körül mindent, és visz, sodor, kincsesládikót, hordalékot, uszadékfát, amit ér. „Valaki egyszer megkérdezte: regényt nem akarsz írni? Nem tudok, mondtam. Hogy ez most regény-e? Inkább azt mondanám, életmese. Évekig vártam, hogy hőse, aki fiatalkorom óta foglalkoztat, megszólaljon. Ismeretségünk egy ruhával kezdődött. Lora imádta az elegáns holmikat, de hamar rájuk unt. Érettségiző diáklány voltam, amikor, mint levetett cuccot, egy extravagáns, olasz márkájú, banánzöld zsorzsettruhát küldött. Hozzá egy laza, mélyen kivágott, kézzel festett selyemblúzt. Ezerkilencszázhatvanhat az évszám. Életem első hódításai e darabokhoz kötődnek. Így kezdődött a kapcsolatunk Lorával, a táncosnővel.” Schäffer Erzsébet