Élt egy orosz férfi a 20. század közepén, kire felfigyelt, aki látta, hallotta. Tíz évig volt Hamlet a moszkvai Taganka Színházban, százezrek nézték meg filmekben, de leginkább a dalai hatottak. Hazájában milliók adták kézről kézre magnófelvételeit, közülük kevesen fitymálva vagy félelemmel. A dalokat egyetemisták igazították saját alkalmaikra és énekelték krumpliszedés után. A külföldi közönséget, először a franciát, megbabonázták többnyire rekedten, saját gitárkísérettel előadott dalai. Pedig (Marina Vladyt kivéve) nem értették a szövegeket. Jó ideig nem értették magyar rajongói sem. De számít-e a szöveg, ha előadója Vlagyimir Viszockij? Számít-e a szöveg lefordítva, ha nincs, aki gitárral, rekedten előadja? Igen, amit Viszockij megírt, arra mi is rácsodálkozhatunk, ha vannak műfordítások. Szövegíró volt-e Viszockij vagy költő? Barátja, Mihail Semjakin szinte erre válaszolt: „Egyszer egy rémes ivászat után össze voltam törve. Vologya együttérzőn leült az ágyam szélére. Néhány teleírt papírlapot hozott. ‚Misenyka, ezeket már nem énekelni kell, hanem olvasni’ – nyújtotta nekem a lapokat. Vologya mindig költő akart lenni, már-már komplexusa volt miatta. Sosem felejtem el, amikor először jött Amerikába. Találkozott Joszif Brodszkijjal, aki nekiajándékozta verseskötetét. Utána Vologya egy hétig azzal nyúzott, hogy nézd, Brodszkij ezt írta ide: ‚A nagy orosz költőnek, Viszockijnak.’ Megrendítette ez az ajánlás.” Marosi Lajos 15 éve fordítja Viszockijt. A barátságot, a szerelmet és a hősiességet megéneklő versekkel kezdte, majd a börtön-, vodka- és sportdalokon át eljutott a szovjet képtelenségek kigúnyolásáig, végül a filozofikus, ám ijesztő látomásokat és undok pofákat is felvillantó költeményekig. A fordító a 160 időmértékes verset tartalmazó és kulturális háttérrel is aláfestett Viszockij-kötetet így jellemzi: „Bordaröntgen ez rivaldafénnyel”.