ELŐSZÓ Tartariát, mondja Abbá Huc - a képzeletben leggazdagabb és a legutánozhatatlanabb minden vándorok között - vándormadarak népesítik be: "messze fön a légben láthatod szállani sűrű csapatjaikat, amint személyes röptükben, mit mégis fegyelem vezet, ezerféle változatos alakzatot vesznek föl és ezek az alakzatok ismét föloszlanak, eltünnek, hogy új csoportosulásnak adjanak helyet". Hasonlóképpen a nagy és búskomor fönnsíkok vidéke, mely egészen a magas Himalája fehér faláig terjed, igazi otthona a tavaknak: "Koko Nurs": bűbájosan kék zafírlapok hintik tele a földet, mint egy eltört, hatalmas tükörnek darabjai, melyekben az ég kékje verődik vissza. Egy ezek közül, elrejtőzve a Kaliás déli lejtőjének még elérhető hótömegében, a Mánasa tó, a szent tengerszem. Ez a szintere elbeszélésünknek, amelynek címe annyira idiomatikus, hogy csak körülírás segélyével fordítható le, de eredeti indiai aromáját még így is elveszti az átültetésben. Mert a cím ezt mondja nekünk: "Ami a hattyú a tónak, a hold a mennyboltnak, Párwati (a Himalája Leánya) az ő Urának, az a világ számára a Nő: az örökkön ismétlődő, a végtelen kísértő, az őslakó, az ékesség, az örök lényeg és rögeszme, a titokzatos, magányos hattyú az Idő sötétkék tavának keblén".