Itt és most elnézést kérek mindenekelőtt Tőkés Lászlótól, a családjától, Joó Edithtől, legfőképpen a gyerekeitől és persze mindazoktól, akik ugyanúgy hittek abban, hogy Tőkés egy karizmatikus hős, mint ahogy én is hittem. Sokáig vívódtam magamban, mielőtt nekiláttam ennek a munkának. Küzdött bennem a jó ízlés és a kötelességtudat. Van-e jogom rettenetes dolgokat napvilágra segíteni, a világhálón szerteszét terjedő dokumentumokból egységes, elszomorító képet összeállítani valakiről, van-e jogom azokat szembesíteni a valósággal, akik őt ma is mélységesen tisztelik? Végül is Tőkés László egyetlen mondata miatt döntöttem úgy, hogy megírom ezt a könyvet. Feleségéről, Joó Edithről a következőket írja egy, a gyerekeinek is címzett levelében: Egyházi tekintélyemet sötét alakokkal és erőkkel összefogva, tudatosan és szántszándékkal Ő maga rombolja a (volt) Szekuritáté módjára és kedvére. Hogy miért éppen ez a mondat győzött meg, az majd kiderül. Előre szólok, hogy nem foglalkozom Tőkés László politikai pályájával, egyházi viaskodásaival ezeket csak akkor érintem, ha föltétlenül szükséges. Nem foglalkozom a jelenlegi politikai küzdelmeivel sem legföljebb annyiban, hogy megpróbálom kideríteni: a tettei, a szavai, a viselkedése mennyiben következnek a jelleméből. Előre szólok, hogy megrázó, ami az elém került dokumentumokból Tőkés Lászlóról kiderül. Engem is megrázott. Bárha sok-sok emberi élettel és tulajdonsággal szembesültem, nem hittem volna, hogy egy olyan méltóságú ember, mint ő, ugyanolyan kiszolgáltatott a saját jellemével szemben, mint bárki más. Olyan, mintha a forradalom hőse, a magyarság köztársasági elnöke – ahogy Orbán fogalmazott –, a lelkész, a püspök, az Európai Parlament alelnöke folyamatosan valami ördögfélével küzdene, és ezt a lelke körül ólálkodó lényt nem tudná legyőzni, legyűrni, elzavarni. Főleg akkor, ha a neki legjobban kiszolgáltatottakkal kellene emberségesen bánni. Elemi emberségesen. Tőkés László ördöge számos mutatkozási formát választ: hatalom,