Joseph Fouché, a hatalom bűvöletében élő egykori szatócsfiú, a francia forradalom után egymást váltó rezsimek örökös rendőrminisztere minden idők legnagyobb politikai túlélőművészei közé tartozik. Ifjan felszentelt pap és matematikatanár lett, de hamarosan elhagyta mindkét pályát. Bár magával vitte az önfegyelmet, a logikai éleslátást és a kivételes munkabírást, később az erőviszonyokat felmérő ügyes helyezkedés és a köpönyegforgatás, hűségeskük és árulások határozta meg politikai pályáját. A forradalom kitörése után már alkotmánypárti nézeteket hirdetett, majd a Konvent – előbb mérsékelt, girondista, majd radikális, hegypárti – képviselője lett. Robespierre diktatúrája idején a legradikálisabb „veszettekhez” állt. Miután kis híján maga is a guillotine alatt végezte, végül azok közé került, akik Robespierre-t juttatták a nyaktiló alá. A jakobinusok bukása után ismét a diktatúrát megdöntő hegypártiakhoz csatlakozott, majd a megfelelő pillanatban Bonaparte Napóleon mögé állt. Egy időre szembefordult Napóleon hatalmi törekvéseivel, de a titkosrendőrség megszervezőjeként és vezetőjeként, a császár tanácsadójaként addigra már nélkülözhetetlenné tette magát. Mivel világosan látta Napóleon háborús terjeszkedő politikájának közelgő kudarcát, szolgálatait felajánlotta Wellington hercegnek és a Bourbonoknak is. Ennek ellenére 1814-ben a száműzött Napóleon visszatérését szervezők között jelent meg, ám a Wellingtonnal és Metternichhel ápolt jó kapcsolata megóvta őt a waterlooi bukás következményeitől. Részt vett a Bourbon-restauráció előkészítésében, de mivel annak idején szerepe volt XVI. Lajos vérpadra küldésében, a visszatérő dinasztia száműzte Franciaországból. Az időszak minden híres és hírhedt személyiségeiről vezetett kartotékjaitól még bukása után is rettegtek kortársai. Az Osztrák Császárságban kapott menedéket, utolsó éveit Linzben és Triesztben élte le, itt írta meg emlékiratait, amelyek halála után jelentek meg. A mű ez idáig egyetlen magyar fordítása – Salgó Ernő